Az életben ritkán van olyan, amikor minden összeáll. Amikor valamilyen varázslatos módon, bármilyen kifogást találsz ki, az egyből eltűnik. És egyszer csak nincs más választásod: meg kell lépni!
Nálam ez most így történt. Néha persze magam sem hiszem el, és várom, hogy valami megtörje ezt a tökéletességet. Ami persze csak nekem tökéletesség.
Miután hazaköltöztem Londonból 2 évvel ezelőtt, mindennel próbálkoztam, csak hogy valahogyan visszailleszkedjem. Maradtam én volna, de “ember tervez, Isten végez”. Nehéz időszak volt, nem találtam a helyemet, nem találtam magamat, nem találtam munkát, amit igazán szerettem volna.
Gondoltam legalább egy pasi jó lenne. És bár jöttek is, nekem egyik sem jött be, ha bejött, soha többet nem hívott, a szokásos forgatókönyv. Az online társkeresés titka amúgy, hogy nem szabad túl komolyan venni, legalábbis az elején. És még az is, hogy igenis lehet a férfiaknak írni. Így tettem én is, amikor is írtam Andrew-nak.
Pár hét múlva válaszolt is, hogy őt ez nem igazán érdekli, és hogy a barátai unszolására van itt, és hogy ő elvan a csodás olasz vidéki házában egyedül is. Azért 1-1 soros leveleket váltottunk, sok reményt nem fűztem hozzá.
Aztán egyszer azt írta, hogy ideje lenne telefonon beszélnünk. Felhívott egyik este, és 4 órát beszélt. Mindenről. Mit gondol a férfi-nő kapcsolatról, az elvekről, az elvárásokról, a pénzről, a boldogságról. Soha nem hallottam még ilyen összeszedett monológot férfitől.
Street art / Siena
Megbeszéltük, hogy találkozunk. Ő autóval eljön Budapestre, délutánra ér ide, találkozunk, és ha úgy döntünk, egymásnak lettünk teremtve, akkor azonnal utazunk is Toszkánába aznap este.
Dátumot megbeszéltük, minden nap beszéltünk telefonon, vártuk a napot. Aztán a nap előtt 1 héttel, azt írta, hogy nem fog jönni, mert családi okok jöttek közbe. És hogy nagyon sajnálja, és tudja, hogy nem fair ez így most.
Szépen lassan feldolgoztam, elhalványult az izgalom is, meg is beszéltem magammal, hogy ez úgysem jöhetett volna össze. Túl szép lett volna.
Aztán áprilisban egyszer csak érkezett egy e-mail, először azt hittem rosszul látok. 2 év után.
Hogy találkozzunk, ha még úgy érzem, hogy…de akkor én már nem éreztem sehogy. És persze betegesen rettegtem, hogy megismétlődik a 2 évvel ezelőtti eset!
Aztán egyik nap felébredtem, és megírtam neki, hogy meglátogatom. Megvette a repülőjegyet és elkezdtünk várni. Ugyanis még volt 2 hónap az ominózus június 29-ig.
Érdekes módon, a nagy nap előtt egyáltalán nem voltam ideges, teljesen biztos voltam benne, hogy ha ennek meg kell történnie, akkor meg is fog történni.
A biztonság kedvéért 2 kis jégert (liquid courage, ugye) betettem a táskába, ezeket a pisa-i reptér mosdójában el is fogyasztottam, aztán elindultam kifelé. Próbáltam nem gondolni semmire – mi van ha nem tetszik egyből?? -, viszonylag nyugodt arccal kiléptem a fotócellás ajtón és elkezdtem keresni. Néztem jobbra, néztem balra, semmi. Kimentem a reptér elé, küldtem egy üzenetet, hogy itt állok kint. Pár perc múlva jött a válasz, hogy késik, megállították a rendőrök. Semmi probléma, várok.
Félóra múlva fel is bukkant. Nagy elánnal megölelt, két puszit adott az arcomra. Aztán berángatott, hogy igyunk egy kávét a reptéren.
You look great, mondja, és megint megpuszil.
Aztán elmegyünk Pisa-ba kicsit sétálni, iszunk egy sört valahol, nevetgélünk, nézzük egymást vagyis inkább tanulmányozzuk a másik minden rezdülését.
Mi lesz ebből? Mi lehet ebből? Mindkettőnknek ez jár a fejében.
Folyt.köv.
Korábbi fejezetek:
Itt is vagyok: Facebook, Instagram