Első rész itt. Második rész itt.
Tehát június 25-e van, a konyhában ülök, ő reggelit készít, én meg azon merengek, hogy most akkor mi lesz. Mert hát nyilvánvaló, hogy van kémia közöttünk, meg jól tudunk beszélgetni, még vicces is (!), talán okosabb is nálam kicsit, meg van egy nagy háza is, ahol lehetne saját fürdőszobám….de inkább elengedem a gondolatokat és hagyom, hogy sodorjanak események.
A következő pár napban bejárjuk a környéket, gondosan kerülve a turistás helyeket, bár mivel Toszkánába évente 40 millióan jönnek nézgelődni, ez nem is annyira könnyű, de így például nem jutok el Firenzebe, a Gucci Múzeumba, ahova nagyon készültem. De erre csak azt mondja, hogy majd. Én meg elhiszem.
Itt éppen Niki de Saint Phalle Tarot-kertjében fotózkodunk, csodálatos hely, itt írtam róla.
A tett halála az okoskodás, írta Madách Imre, meg mondta anyukám is sokszor, így aztán ismét azt mondtam magamnak, hogy történjen, aminek történnie kell.
Így aztán június 29-én, azaz szerdán repülőre szálltam, hazajöttem, a reptéren persze sírtam, mindig sírok, ha valaki kikísér, pedig tudtam, hogy csak pár nap, konkrétan 4, és újra látjuk egymást.
A 4 nap alatt pedig csak gondolkoztam és gondolkoztam, hogy akkor most melyik legyen. A két lehetőségből. Az egyik ugye, hogy távkapcsolat, találkozunk néhányszor havonta, egyszer itt, egyszer ott és minden alkalom igazából ünnep és a prózai hétköznapok, mint olyanok, nincsenek. Jól hangzik, ismerem ezt a verziót, előbb-utóbb persze bedöglik, azért lehet működtetni, ha nincs más opció.
A másik opció a kiköltözés. Mindent itt hagyni és egy új életet kezdeni. A nulláról. Elengedni a megszokottat. Újra felépíteni magamat. Lefogyni. Végre elkezdeni olyan dolgokat, amikre eddig azt mondtam, hogy nincs rá időm.
Mindez csodálatosan hangzott a fejemben, de amikor a praktikus oldalát vettem számba, akkor ilyenek jutottak az eszembe, hogy mit fogok dolgozni, hogy fogok pénzt keresni, mi van ha mégsem jön össze, és haza kell jönnöm, de már nincs munkám és lakásom sem, meg hogy mennyit dolgoztam azért, hogy ide eljussak és most engedjem el, egy pasi miatt.
Egész júliusban, minden nap együtt voltunk. Szépen ráhangolódtam, hogy én akkor most elengedem az eddigi életemet. Azt gondoltam, hogy nem véletlen, hogy ez a pasi most felbukkant, és engem akar. Nagyon. Két éve kezdődött és egyikünk sem adta fel, ez nem lehet véletlen.
Szóval váltanom kell, mondtam magamnak. Nem lehet éveken keresztül ugyanazt csinálni, az élet ennél sokkal több, és rövid, és igenis néha vállalni kell a kockázatot. Lehet, hogy nem olyan lesz, amilyennek gondolom – sőt, biztosan nem olyan lesz, soha nem olyan – , de lehet, hogy sokkal jobb lesz.
Annyi mindent megéltem már, ezt még nem. Elmúltam negyven, itt az ideje, hogy valaki felelős legyen értem, én meg kicsit hátra dőlhessek, hogy igen, ezt most már megérdemeltem.
Folyt köv. !
Ja, és ma hat hónapja, hogy felültem arra a repülőre, hogy megnézzek egy pasit Toszkánában!!
Itt is vagyok: Facebook, Instagram