Hát annyi, amennyinek érzed magad! Szokták mondani, ugye.
Az elmúlt pár hónapban, kétszer is megkaptam ezt a kérdést (társaságban, új emberekkel találkoztam), az első alkalommal csak kapkodtam a levegőt, majd amikor sikerült kinyögnöm, akkor valamiért úgy éreztem, hogy engem most milyen kellemetlen helyzetbe hoztak, ki kellett hangosan mondanom, hogy 42. Nem mintha szégyellném, sőt.
De nyilvánvalóan öregszem, látom, érzem a jeleit.
Már 4 hónapja nem festem a hajamat, az ősz hajszálaim utat törtek, mint látható bizonyítékok. Ha jól tippelem, 1 év alatt tudom teljesen lenöveszteni a festett feketét, és bár nem egyenletes az őszülés, a legtöbb helyen még világosbarna vagyok, minden nap nagy izgalommal vizsgálgatom, mi lesz majd ebből!
Ráncok az arcomon. Vannak. Főleg, ha mozgásban van az arcom. Érdekes módon, ezek nem annyira zavarnak, kivéve a nevetőráncot a szám körül. A homlokráncra meg ott a frufru, ugye. És még tolerálhatónak tartom a nyakráncaimat is.
“Nem akarok megszabadulni a ráncaimtól, nem akarok úgy kinézni, mint mindenki más.” -mondta egyszer Jane Fonda.
Pár éve észrevettem, hogy a memóriám elkezdett romlani, nem jutottak eszembe szavak, nevek, kicsit be is pánikoltam. Pont mentem gyógyszertárba, megkérdeztem mit ajánlanak: ginkgo biloba, mondták, azóta is szedem, nekem használ.
Romlik a látásom, nem zavaróan, de egyre többször kell elővennem a feles szemüvegemet. (Ami szerencsére egy menő Salvatore Ferragamo. És amire első nap ráültem, ahogy megvettem..)
Süketülök is! Tudtátok, hogy van ingyenes hallásvizsgákat az Amplifon boltokban? (ez nem a reklám a helye, de tényleg jó tudni) Tavaly elmentem és kiderült, hogy a magasabb hangokat később(!) hallom, a folyamat sajnos nem visszafordítható. Legalább van időm hozzászokni a hallókészülék gondolatához.
Bizonyos dolgok, már egyáltalán nem tudnak felizgatni, amíg régen FOMO voltam, vagyis Fear Of Missing Out vagyis attól féltem, hogy valamiről lemaradok, ha nem vagyok naprakész, és nem csekkolom 5 percenként az _Internetet_, ma már JOMO vagyok azaz Joy of Missing Out, azaz kifejezetten jól érzem magam, ha nem fárasztom magam hírekkel, mások életének történéseivel vagy állatos videókkal. Na jó, ez utóbbi talán kivétel!
Bizonyos dolgok, még annyira sem tudnak felizgatni. Például a Facebook és az Instagram is eléggé le tud fárasztani, mert nehéz megtalálnom azokat a tartalmakat, amelyek tényleg érdekelnek, jó sok szemetet kell végignézni, mire megtalálod a jót. (Ugyanitt várok javaslatokat, hogy ti kiket olvastok!!)
De nem bánom, hogy öregszem.
Elfogadtam, hogy már nem fogok sem húszévesnek, sem harmincévesnek kinézni, már csak jól akarok kinézni. És végre lehet látni, hihetetlenül menő, “öreg”, inspiráló nőket, szóval nem vagyunk egyedül!
“Semmi sem öregít annyira egy nőt, mint amikor kétségbeesetten próbál fiatalnak kinézni.” – mondta Coco Chanel.
Megbékéltem a fejemmel, a testemmel. Van, amin tudok javítani (lásd tavaly 7 kilót fogytam heti 3 konditermes edzéssel), van, amin nem. De már az sem zavar, hogy soha nem lesz lapos hasam vagy hogy a karom lóg.
Még mindig meglepődöm, amikor lehellóznak, az esetek 90%-ában. Ilyenkor azon szoktam gondolkozni, hogy valóban nem látszódom még olyannak, akit magázni kellene vagy csak udvarias?
Elengedtem magam. Már nem akarok senkinek sem bizonyítani, csak magamnak. Tudom, hogy mire vagyok képes, mit tettem le az asztalra, – és bármikor újra megcsinálom -, de már csak az izgat, hogy jól érezzem magam. Meg hogy valami hasznosat is csináljak közben. Ezt már leírtam egy párszor, de például a blogot is ebbe az irány próbálom terelgetni, hogy a 40 feletti élet igenis lehet izgalmas és nem feltétlenül kell rosszul megélni a változásokat. És a menopauza még itt sincs, ugye…
Lehetne rosszabb is, szoktam mondani.
Ne aggódj annyit, lesz még rosszabb is, szokta a pasim mondani.
Viszont nincs időm. Felszínes barátságokra, parttalan találkozókra, energiavámpírokra. Ugyanis 40 felett már nem engedhetem meg magamnak az időpazarlást.
Visszagondolva az életemre, gyerekkoromban pénztárosnő akartam lenni (ahogy Mihalik Enikő is!), aztán meg híres írónő és műfordító.
Aztán annyi minden lettem: cserfes óvodás, stréber általános iskolás, lelkes úttörő és őrsvezető(!), könyvmoly gimnazista, a város legjobb csaja (ezt természetesen más mondta!), reménytelen szerelmes, összertört szívű szerelmes, gyakornok, asszisztens, menedzser, igazgató, Londonban londonmániás, depressziós útkereső, szingli, vállalkozó.
Jelenleg élettárs, toszkán háziasszony, farmernő, blogger.
És még csak 42 vagyok. Mi jöhet még??
És te hány éves vagy? Hány évnek érzed a korodat?
Itt is vagyok: Facebook, Instagram