Van olyan, amikor azért megyünk moziba, hogy kikapcsoljunk, elfelejtsük a külvilágot és igenis jó, hogy a filmnek semmi köze a valósághoz.
Aztán van olyan, amikor még napokkal később is ott kísért a film, mert képes volt valami olyan üzenetet küldeni, aminek volt értelme.
Nekem ez a kettő volt ilyen mostanában. És bár, egyik film sem tökéletes, viszont mindkettője témájára érdemes odafigyelni.
Külön plusz, hogy mindkettőben 40 feletti nő a főszereplő.
Ezt a flmet húztam egy jó darabig, éreztem, hogy nem lesz könny nézni és be is igazolódott.
Jennifer Fox (59) dokumentum filmrendező saját gyermekkori molesztálását vitte vászonra, ahol a felnőtt nő és a gyermek énje próbálja összerakni, hogy mi is történt valójában. Mert egyszer szembe kell nézni a démonokkal.
Az 51 éves Laura Dern alakítja a 48 éves Jennyt, a sikeresnek és boldognak tűnő dokumentumfilmest, fiatalabb pasijával egy menő loftban laknak, és felszabadultan szexelnek, amikor tehetik. Aztán egy nap, anyja zaklatottan hívja Jennyt, hogy megtalálta egy gyerekkori írását és hogy egy miért nem mondta el mi történt 13 éves korában? De mégis mit, válaszolja Jenny, és nem érti, hogy az anyja miért van kiakadva.
De azért elindul valami benne, újraolvassa saját írását, felidézi az emlékeit. És itt kezdődnek a kérdések. Mi az igazság? Biztosan jól emlékszik a bennem élő kislány? Mennyi a valóság és mennyi a ferdítés?
Kivel nem történt meg még az, hogy egyszer csak valaki azt mondta neki, hogy hát nem így történt, rosszul tudod. És miért vagyunk 100%-ig biztosak, hogy biztosan úgy történt, ahogy mi gondoljuk.
Egy kellemetlen élményt vagy traumát, hogyan tudunk elnyomni, átírni és teljesen másképp emlékezni rá. Azért, hogy túléljünk.
Charlize Theron több, mint 22 kilót hízott a szerep a kedvéért, olvashattuk, és komolyan, már olyan az ingerküszöb, hogy először el sem gondolkoztam rajta, hogy ez mennyire sok, amíg nem gondoltam bele abba, hogy én eddig 8 kilót fogytam és még mindig bálnának érzem magam.
Amúgy nem nagy ügy, mondta Theron, amikor újságírók bátornak nevezték őt, hogy meghízott, ugyanis nők ezrei nap mint nap meghíznak, mert szülnek, majd utána lefogynak. Csak valamiért őket nem hívják ezért bátornak..
Tehát Marlo harmadik gyermekét várja, és hát kissé lestrapált, fodrásznál évek óta nem volt és azt veszi magára, amit talál. Van egy szerető, ám de sokat dolgozó férje, az egyik gyereke pedig kicsit más, mint az átlag, közben főz-mos-takarít, logisztikázza a családot, vagyis a szokásos. Vagyis semmi tapasztalatom ebben, de valahogy így képzelném.
Aztán egy pontos betelik a pohár, és Marlo úgy dönt, nem bírja tovább egyedül tolni, és felvesz egy éjszakai babysittert, akit a bátyja ajánlott neki.
Így jön be a képbe esténként, Tully, a kicsit furcsa fiatal lány, aki mintha nem is evilági lenne, rettentően profinak mutatkozva foglalkozik a babával, és ha van ideje fényesre pucolja lakást avagy csodálatos muffinokat süt az éj leple alatt. Tully és Marlo között különleges kapcsolat alakul ki, néha már túl bensőséges is, de Marlo jól van, kipihent, alszik.
Egészen addig, amíg Tully egyszer csak azt mondja, hogy tovább kell állnia.
Anélkül, hogy lelőném a poént, ez a film nem vígjáték, vagyis egy pontig talán az, aztán véresen komoly téma jön elő: a láthatatlan pszichés betegség, amit még a család sem vesz észre.