Nicholas Nixon, fotóművész első alkalommal 1974-ben, kvázi unalomból fényképezte le 25 éves feleségét, Bebe-t és annak három húgát, a 23 éves Heather-t, a 15 éves Mimi-t, és a 21 éves Laurie-t, egy családi ebéd után. Annyira nem tartotta érdekesnek a képet, hogy ki is dobta. 

Aztán egy évvel később megint készített egy képet róluk és aztán 40 éven keresztül minden évben.

A képen lányok/nők ugyanabban a sorrendben álltak be mindig, így pontosan lehet látni, hogyan változtak az évek alatt. 

Egyszerre felemelő és megrázó végignézni a képeket, mert ez az elmúlás, a halandók így öregszenek.

Manapság, amikor minden az ifjúság hajszolásáról, ritkán látunk ráncokat, gravitáló bőrt vagy ritkuló hajat. 

Érdekes végignézni, ahogy a nővérek egymáshoz viszonyulnak, főleg ahogy egyre öregebbek, egyre jobban ölelik egymást, szinte érezzük az egymáshoz fűződő intimitást.

Semmit nem tudunk rólunk, mi történt velük az elmúlt 40 évben és mégis. Ott van szemükben, a tartásukban, a ruháikban, ahogy a hajuk változik, ahogy belenéznek a kamerába az elején és a végén, néha látni a vidámságot, néha a szomorúságot, fáradtságot, néha csak az életet.

Érdemes úgy végignézni a képeket, hogy mindig csak egy nőt figyelünk. 

A projekt folytatódik, a cél folytatni, amíg lehet, ami azt jelenti, hogy amíg van kit fotózni.