A letiltás az öngondoskodás része – mentális egészségvédelem a közösségi médiában

A letiltás az öngondoskodás része – mentális egészségvédelem a közösségi médiában

A letiltás az öngondoskodás része – mentális egészségvédelem a közösségi médiában

Évekig úgy hittem, hogy letiltani valakit a közösségi médiában az a gyengeség jele.
Amikor 10 évvel ezelőtt elindítottam a blogomat, fogalmam sem volt, hogy a tartalomkészítésen kívül mennyi minden viheti el az energiát a fókuszról. Ma már tudom, hogy a letiltás az öngondoskodás része.

Május a mentális egészség hónapja volt, de igazából mindegy is, annak, aki a közösségi médiában működik, minden nap kell ezzel foglalkoznia.

Jómagam 11 éve döntöttem el, hogy blogot indítok és vállalom a gondolataimat arccal és névvel, a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor megnyomtam a küldést az első blogposztra a nevem alatt. Elképesztő naivitással álltam hozzá mindenkihez, senkiről nem feltételeztem, hogy rosszindulatú lehet, aki kommentelt vagy írt nekem. Hahaha.

Először jöttek a név nélküli fotel harcosok az Index blogon (akkor még ott írtam), nagyon bántottak, mert akkor még fogalmam sem volt, hogy kellene ezt kezelnem. Nem akartam vastag bőrt növeszteni, de nem is tudtam mi lenne a megfelelő stratégia. Hiába tudod, hogy semmi értelme foglalkozni velük, ott ketyeg az agyad hátsó részében egész nap, gyártod a különböző válaszokat, szívja le az energiádat, mint egy láthatatlan vámpír, és közben dühöngsz, mert tehetetlen érzed magad.

Ahogy nem kell minden csatát megnyerni, itt sem kell mindenkivel szóba állni.
A mai kor legnagyobb vívmánya a nem kommentelés lenne. Egyelőre még nem sokan űzik.

Eddigi blogger pályafutásom alatt egyetlen saját bejáratú stalkerem volt, nem volt kellemes. Mindenkinek van olyan ismerőse, ugye, akinek ha a neve feljön az értesítések között, hogy kommentelt, már előre fél. Na, ő ilyen volt. Már előre rettegtem, hogy mir írt. Talán itt gondolkoztam el először azon, hogy vajon miért lesz ilyen valaki? Mivel bánthattam meg? Miért jó ez neki? Ő szerencsére kikopott egy idő után, feladtam ugyanis az udvarias válaszolgatást, így pont azt vettem el tőle, ami neki kellett, a párbeszédet.

De miért félünk tiltani? Miért gondoljuk azt, hogy amitől kényelmetlenül érezzük magunkat, azt el kell viselni?
Miért kell szükségtelenül nyugtalanítani, stresszelni magunkat?

Nem sokat beszélünk erről, hiszen a közösségi tartalomgyártótól elvárjuk, hogy gyártsa a jó tartalmat, de nem sokszor gondolunk bele abba, hogy milyen áron gyártja a tartalmat. Én nem vagyok panaszkodós fajta, hiszen magamnak választottam ezt, és szeretem csinálni, és szerencsére valahogy pont olyan emberek gyűltek körém, akik kedvesek és aranyosak, nem túl sokszor kell beavatkozni. De itt is igaz az, hogy lehet, hogy jön 30 kedves komment, az egy bunkó mindent tudja törölni.

Ahogy írtam fentebb, rettentően naivan tudok hozzáállni még 46 évesen is az emberekhez, így természetesen igencsak meglepődtem, amikor viszontláttam a saját írásaimat forrás nélkül itt-ott. Vagy amikor valaki az én ötletemről azt hiszi, hogy az övé, lemásolja és közben hülyének néz. Vagy ha a saját zárt csoportodban a fejedre nő valaki és még ő sértődik meg, ha kiteszed. Hosszan tudnék mesélni arról, hogyan “inspirálódnak” néhányan, mert egészen vicces módon, számos alkalommal ugyanazok a nevek jöttek fel, úgy látszik, van, aki erre specializálódik, magyarul másoktól lop.

Talán furcsán hangzik, de én nem azért vagyok jelen a közösségi médiában, hogy drámázzak vagy trollkodjak, hanem ha már felépítettem egy mikro közösséget, akkor ott jól akarom magam érezni. És abban a pillanatban, ha valaki miatt nem érzem jól magam, ott megállok és elgondolkozom, hogy miért. Ezért is szoktam a zárt csoportban is időről időre új házirendet szabni, mert én is változom és az is változik, ahogy hozzáállok a dolgokhoz vagy személyekhez. Az én csoportomban, mondhatnám a játszóteremen az én szabályaim érvényesek. Hosszú idő volt mire eljutottam odáig, hogy ezt le tudjam írni. Pedig evidens.

Ma már némítok, kiteszek, blokkolok, tiltok, annak érdekében, hogy a mentális egészségem ne sérüljön.
Ha valakinek ez még fura, akkor ideje ezekkel a lehetőségekkel megismerkedni.

Ma már tudom, hogy ez sokkal inkább az erő jele, mint a gyengeségé, mert felismertem a határaimat. Meghúzok egy határt, és úgy alakítom ki a közösségi média platformjaimat, hogy azok nekem feleljenek meg.

Bármi is legyen a blokkolás azaz a tiltás oka, jogom van hozzá, azt tilthatok le, akit akarok, végül is ez a személyes csatornám, hadd döntsem el, hogy kit akarok látni és hogy ki láthat engem. Bár, már megkaptam azt is, hogy milyen gyerekes vagyok, hogy tiltok.

Bevallom, nekem is fura érzés volt, amikor először blokkolt engem valaki. Egyrészt marcangolt a kérdés, hogy vajon mi rosszat csinálhattam (ez is milyen, hogy rögtön magunkat hibáztatjuk!), másrészt megerősített abban, amit már tudtam, hogy van, aki nem bírja fejemet! Ismét hahaha. Harmadrészt, változunk. 10 évvel ezelőtt a blogom arról szól, hogy mit művelek Londonban, ma meg menopauza és változókor, hát ja. Teljességgel elfogadható, ha nem mindenki tudott átevezni az egyik témáról a másikra és már nem érdekli, hogy mit művelek.

A közösségi média egy hömpölygő, állandóan mozgásban lévő érzéshalmaz, áldás és átok egyben, de nem szabad halálosan komolyan venni, mert ez nem a valós élet. Az akkor kezdődik, amikor kiloggolsz.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a mentális egészség: „egy olyan jóléti állapot, amelyben az egyén megvalósíthatja saját képességeit, képes megbirkózni az élet okozta stresszel, tud produktívan dolgozni és képes bekapcsolódni egy közösségbe”.

Nos, próbáljunk erre koncentrálni minden nap, és tiltsunk nyugodt lelkiismerettel.
Akinek maradni kell az életünkben, az úgyis maradni fog. Nem csak online.

Kép Photo by Anthony Tran on Unsplash

Facebook Comments