A csikló, a fájdalom és a rákszűrés: hogyan definiálta újra a Testünk, Önmagunk című könyv a nők egészségét?

A csikló, a fájdalom és a rákszűrés: hogyan definiálta újra a Testünk, Önmagunk című könyv a nők egészségét?

A csikló, a fájdalom és a rákszűrés: hogyan definiálta újra a Testünk, Önmagunk című könyv a nők egészségét?

A feminista klasszikus – amely először 50 éve jelent meg – óriási jelentőséggel bírt azáltal, hogy olyan igazságokat mondott el a női testről, amelyeket a soviniszta egészségügyi rendszer sokáig elhallgatott. 

1969-ben Wendy Sanford még javában házassága korai szakaszában volt, Cambridge-ben, Massachusetts-ben élt a férjével és újszülött fiával. Néhány évvel korábban kitüntetéssel végzett a tekintélyes Radcliffe College-ben, ennek ellenére a jövője mégis egyértelmű volt: háztartás, lakberendezés, vacsorameghívások.  Megszenvedte az új életét. „A férjem annyira csalódott volt, hogy nem voltam boldog” – emlékszik vissza Sanford. „Rengeteget sírtam. A szülés utáni depresszió kellős közepén voltam, és képtelen voltam szavakba önteni mindazt.”

Sanford beszélt az orvosával, aki azt javasolta, találjon vigaszt az új generáció felnevelésében és a férje támogatásában. Emellett pesszáriumot is írt fel neki. Amikor rákérdezett, mikor is kellene felhelyeznie, az orvos ugyanazt a mantrát mondta el neki is, mint az összes többi női páciensének: vacsora, mosogatás, pesszárium. „Ez egy ilyen korszak volt” – mondja Sanford. És az orvosom még egy nagyon kedves ember volt, de a szexista orvosi ellátást testesítette meg. Sejtelme sem volt róla, hogy éppen a feminizmus karjaiba taszított engem.”

Amikor a fia kilenc hónapos lett – és Sanford a leginkább maga alatt volt -, egy barátja meghívta őt egy női egészségügyi rendezvényre, melyet a (Massachusetts Institute of Technology (MIT)) Massachusetts-i Technológiai Intézetben tartottak. „El kell jönnöd ebbe a társaságba – mondta a barátja -, mert a testünkről tanulunk.” Sanford vonakodva egyezett bele. 

Az összejövetel nem egészen olyan volt, mint ahogy elképzelte:” Bementem ebbe a nőkkel teli terembe – emlékszik vissza Sanford – és valaki a terem elejében a csiklóról, orgazmusról és önkielégítésről beszélt. Annyira zavarban voltam, hogy csak lerogytam a földre és figyelmesen hallgattam. Ezek olyan dolgok voltak, amiket azelőtt sosem hallottam kimondva. 

Egyszer csak – idézi fel Sanford – az előadó felemelt egy életnagyságú, széttárt lábú nőt ábrázoló képet, hogy megmutassa a csikló elhelyezkedését, és hogy elmondja, hogy – a Freud-i elmélettel ellentétben – ez a női szexuális örömszerzés fő szerve. Ti tudtátok ezt? – kérdezte a csoporttól. Tudnunk kellene ezeket a dolgokat. A mi testünkről van szó.”

Sanford számára az efféle kérdések megvitatásának lehetősége radikálisnak bizonyult. „Azon az estén tényleg fordulatot vett az életem” – mondja. „Annyira hálás voltam, hogy az életem elkövetkező 40 évét a női egészségi mozgalomnak szenteltem.”

Wendy Sanford bal oldalon és a Testünk, Önmagunk alapítói,1975. Fotó: Phyllis Ewen/Courtesy of OBOS

Sanford az Our Bodies, Ouselves (Testünk, Önmagunk) egyik alapító szerzője lett. Egy könyvé, amely a nők egészségéről és a szexualitásról szól, és forradalmian újnak bizonyult. Több, mint 4 millió példányban kel el világszerte, 33 nyelvre fordították le, és a 20. század egyik legnagyobb befolyással bíró könyvének tekintik. 

Kilenc kiadása során foglalkozott a szexuális egészséggel és irányultsággal, menstruációval, anyasággal, menopauzával, szülés utáni depresszióval, abortusszal (ami a könyv korai kiadásainak idején az USA nagy részében még illegális volt), erőszakkal, bántalmazással, nemi identitással, születésszabályzással és vággyal. 

A könyv ötlete néhány hónappal Sanford első, MIT-beli összejövetele előtt fogalmazódott meg. Ugyanezen év tavaszán, amikor a női mozgalom egyre nagyobb lendületet vett, a közeli Emmanuel College-ban Női Felszabadítási Konferenciát tartottak. Voltak taekwondo-bemutatók, előadások „Nők és az egyház”, valamint „Hogyan nyomják el magukat a nők” címmel, vasárnap délelőtt pedig Nancy Miriam Hawley tartott workshopot „Nők és testük” címmel. 

A workshop végén a résztvevőknek nem nagyon akaródzott hazamenni, és a beszélgetések odakint is folytatódtak. A rákövetkező hónapokban létrehoztak egy csoportot, mely a Boston Women’s Healts Book Collective nevet viselte, és az volt a célja, hogy megvitassák a testüket, életüket, szexualitásukat és kapcsolataikat. A következő évben kiadtak egy könyvet, melynek az eredeti workshop címét adták.   

1971-ben aztán megváltoztatták a könyv címét Our Bodies, Ourselves-re (Testünk, Önmagunk), ezzel is kifejezve, hogy a nők sajátjuknak tekintik a testüket. 30 centes áron, hivatalos reklám nélkül 225.000 példányban kelt el, és sikere felkeltette a Simon & Schuster figyelmét, amely 1973-ban megjelenttette az első kereskedelmi kiadást.

Sanford mellett 11 további nő volt jelen: Ruth Bell Alexander, Pamela Berger, Joan Ditzion, Vilunya Diskin, Paula Doress-Worters, Hawley (aki vezette a workshopot), Elizabeth MacMahon-Herrera, Judy Norsigian, Jane Pincus, Esther Rome, Norma Swenson and Sally Whelan. Mindegyikük egy-egy fejezet témáját kutatta és írta meg. A szerzők egyike sem rendelkezett egészségügyi képzettséggel, ugyanakkor megbízható orvosi szakértőkkel konzultáltak. A könyv a tényszerű információk mellett megdöbbentően szemléletes illusztrációkat és első személyben elmesélt női történeteket tartalmazott. Hangneme közvetlen és barátságos volt – akárcsak egy megbízható és hiteles barát hangja. Hamarosan megszerezte egy olyan könyv hírnevét, melyet generációról generációra adtak tovább. 

Ami radikális volt a könyvben, az nemcsak maga a téma, amit tárgyalt, hanem az a tény, hogy nők írták nőknek.
Ezzel megkérdőjelezte a nagyrészt férfiakból álló orvosi szakma hatalmát és szerepét.

“Mi, nők újra definiáljuk a kompetenciát” – állt az 1970-es évekbeli kiadásban. „Az az orvos, aki hímsovinisztaként viselkedik, nem kompetens – még akkor sem, ha egyébként rendelkezik orvosi ismeretekkel. Leszögeztük, hogy az egészséget többé nem határozhatja meg fehér, közép-felsőosztálybeli férfiak egy elit csoportja. Azt nekünk, magunknak kell megtennünk.”

A Testünk, Önmagunk alapítói 2016-ban

Az, hogy a nőket másképp kezeli az orvosi szakma, régóta ismert igazság: a tudósok, kutatók, orvosok túlnyomórészt férfiak, a legtöbb klinikai tesztet pedig férfiakon, vagy férfi sejtekkel végezték. A korai orvosi tankönyvek azt sugallották, hogy a női test alacsonyabb rendű, mint a férfi – még Arisztotelész is úgy utalt a női testre, mint megcsonkított férfitestre. Ez jelentős kihatással bírt aztán a betegségekre, diagnózisra és a kezelésre. 

A női egészséget érintő kérdéseket még ma is gyakran erkölcsi fogalmakkal, a hisztériára, és arra való célozgatással tárgyalják, hogy a női test alapvetően egy reprodukciós gépezet – ezeket a gondolatokat Gabrielle Jackson Pain and Prejudice (Fájdalom és Előítélet), Laura Bates Everyday Sexism (Mindennapi szexizmus) és Caroline Criado-Perez Láthatatlan nők: Így vesszük semmibe a népesség felét az adatokra épülő világban című könyvei részletesen tárgyalják.
Ez utóbbi könyvből, én is felolvastam egy kis ízelítőt, videó itt.

Több, mint 50 évvel azután, hogy a Testünk, Önmagunk könyv az egészség újrafogalmazását sürgette, a Guardian egy, nemrégiben a nők és a fájdalom témakörében lefolytatott felmérése azt mutatta ki, hogy a nőknek kétszer olyan gyakran írnak fel ópium tartalmú fájdalomcsillapítót ahelyett, hogy megfelelően kivizsgálnák fájdalmaik okát. Ezt 2020-ban egy, az Egyesült Királyság kormánya által megrendelt vizsgálat követte, mely arra a következtetésre jutott, hogy az orvosi kultúra arroganciája súlyos komplikációkat eredményezett: a hüvelyhálótól kezdve a hormonális terhességi tesztekig minden „női problémaként” volt kezelve. 

Idén tavasszal az Egyesült Királyság kormánya egy felmérést végzett a nők egészségügyi rendszerrel kapcsolatos tapasztalatainak jobb megértése érdekében, és a tervek szerint létrehozza az első női egészségügyi stratégiát. A stratégia – mint mondják – azzal fog kezdődni, hogy “a nők hangját az egészségük és ellátásuk középpontjába helyezik”. 

Az elmúlt öt évtized során a Testünk, Önmagunk könyv sem volt mentes a vitáktól. A nyolcvanas évek elején magára vonta a konzervatív ügyvéd, Phyllis Schlafly és a Moral Majority (Erkölcsi Többség) nevezetű konzervatív keresztény mozgalom televíziós evangélistájának, Jerry Falwell-nek a haragját, akik „obszcén szemét”-nek titulálták. Ez önmagában inkább csak növelte a kiadvány ismertségét, és egy időben ez volt az Egyesült Államok könyvtárainak leggyakrabban ellopott könyve. 

Más bírálatok megalapozottabbak volt, mivel arra mutattak rá, hogy a kollektíva alapcsoportjának tagjai mind fehérek, munkaképesek és jólképzettek. A későbbi kiadások a szerkesztőség, az igazgatótanács, a nonprofit alapítók és a munkatársak kiterjesztésével együtt igyekeztek befogadóbbá válni.

Ha ma beszélünk az alapítókkal, beszélgetésüket a nyitottság és a változásra való hajlandóság jellemzi. Swenson például, aki arról beszél, hogy 1969-ben – mint a csoport legidősebb tagja – miként volt kénytelen szembesülni azokkal a meggyőződésekkel, amelyeket elavultnak tartott, és képezni magát a jelenkori feminizmus terén. Vagy Judy Norsigian, aki a perimenopauza oktatásában végzett úttörő munkáról beszél. Vagy éppen Sanford, aki pedig a második házasságának örömeiről mesél, melyet egy nővel kötött. 

Ahogy a Testünk, Önmagunk könyv világszerte elterjedt, eljutott arra a fordulópontra, amikor már nem lefordították, hanem adaptálták – ezzel felölelve a különböző kultúrák árnyalatait és sajátosságait. Ezen adaptációk között van az ugandai 2017-es kiadás, melyet a 35 éves Diana Namumbejja Abwoye, házi ápolónő, egyben a Testünk, Önmagunk igazgatótanácsának tagja szerkesztett.

Namumbejja Abwoye 2007-ben diákként érkezett az USA-ba, és egy megrázó citológiai mintavételt követően került kapcsolatba a csoporttal. Ugandában, ahol a hangsúly inkább a gyógyításon, mintsem a megelőzésen van, a citológiai mintavétel szokatlan, így Namumbejja Abwoye nem értette, mi történik vele. „Meggyalázottnak éreztem magam” – emlékszik vissza. 

Tapasztalatait egy kollégájával, Ruth Hubbard-dal, a Testünk, Önmagunk egyik tanácsadójával osztotta meg, aki arra biztatta, hogy vegyen részt a Testünk, Önmagunk 40. évfordulós szimpóziumán.

Miután megkapta a 2011-es kiadás egy példányát, Namumbejja Abwoye szövegkiemelővel a kezében olvasta végig a könyvet. „Éreztem, hogy ez olyasvalami, amit meg szeretnék osztani” – mondja. A tudásnak azon ajándéka, amelyben részesíteni szeretnél minden lányt és nőt, akiről úgy gondolod, szüksége van rá.

Nem ment minden nehézség nélkül: az abortusz és az azonos neműek kapcsolata még mindig illegális Ugandában, így Namumbejja Abwoye-nek meg kellett találnia a módját, hogy titokban írhasson ilyen kérdésekről: „Az én generációmnak voltak kódolt kifejezései, melyeket azért találtunk ki, hogy az ellenkező nem, vagy az idősebbek képviselői ne tudják, miről beszélünk” – mondja. „A könyv bizonyos vonatkozásaiban tehát ilyen nyelvezetre támaszkodtam”. 

Azzal is tisztában volt, hogy egy olyan országban, ahol sok családnak azzal kell megküzdenie, hogy kevesebb, mint napi 50 centből megéljen, lehetőséget kell találnia arra, hogy ingyenes példányokat osszon szét a közösségekben.

Mindez Namumbejja Abwoye amerikai orvoslással kapcsolatos tapasztalatait is megváltoztatta. “Az egészségügyi szolgáltatókkal való interakcióim teljesen megváltoztak, miután elolvastam ezt a könyvet, mert megvoltak az alapvető ismereteim arról, hogy mire számíthatok” – mondja. “Ez erőt ad. Ez olyasmi, amit minden nőnek kívánnék: hogy együttműködést alakítson ki az egészségügyi szolgáltatójával”. “Megváltoztatta, ahogyan nőként látom magamat, és a világban – nőként – betöltött szerepemet.”

Változás állt be gyakorló orvosi munkáját illető megközelítésében is. „Nagyon is támogatom a bizonyítékokon alapuló orvoslást, de bizonyos dolgok nem tudják felülmúlni a könyvben leírt tapasztalatokat” – mondja. Mindig úgy érzem, hogy a tudás hatalom. Nekem, mint szolgáltatónak és nekem, mint betegnek egyaránt. 

Ezenkívül – egy még személyesebb megközelítésben – úgy érzi, a könyv megváltoztatta az önmagáról alkotott képét, és megkérdőjelezte azt a neveltetést, amely azt tanította neki, hogy kötelességtudó feleség és anya legyen. „Megváltoztatta, hogyan értékelem magamat, mint nőt, és a világban betöltött női szerepemet.” 

2011 óta nem jelent meg új, nyomtatott kiadása a Testünk, Önmagunk könyvnek, a mű azonban a Suffolk Egyetem jóvoltából tovább él az interneten, és folytatódik az újabb közönség számára való adaptálása – idén például Brazíliában.

A csoport befolyása máshol folytatódik: 2014-ben jelent meg a Trans Bodies, Trans Selves (Transz Testek, Transz Ének) (a második kiadása még idén aktuális). Szerkesztőjét, a 39 éves orvos, Laura Erickson-Schrothot Brooklynban nevelte fel édesanyja, aki szintén részese volt a női mozgalomnak, és tartott otthon egy példányt a Testünk, Önmagunk könyvből. „Egyike volt azon dolgoknak, amelyek arra emlékeztettek, hogy az otthonunk egy olyan hely, ahol önmagam lehettem – mondja Erickson-Schroth – bármi is legyen az.” 

A Transz Testek, Transz Ének „az események hatására jelent meg” – mondja. „”Két közeli egyetemi barátom is transzneműnek vallotta magát, és ezzel egy időben az orvosi egyetemen elkezdtem tanulni a transzneműek egészségéről. Úgy tűnt, az életem e két területe között valóságos szakadék tátong.” Tanúja volt, amint barátainak nehézségbe ütközik a szükséges orvosi információk megszerzése, miközben az általa ismert orvosok nem sokat tudtak a transzneműek életéről. „Úgy éreztem, egy olyan pillanathoz érkeztünk, mint amikor annak idején a Testünk, Önmagunk megjelent” – mondja. „Volt egy közösség, amely önmaga legjobb szakértője volt, de nem volt egy átfogó módszerük arra, hogy ezt az információt megosszák egymással.” 

Erickson-Schroth kapcsolatba lépett a Testünk, Önmagunk csapatával és meghívást kapott egy Norsigian-nel és Sanforddal való találkozóra Bostonba. „Arra kértek, hogy menjek és segítsek nekik tanítani egy osztályban” – mondja. „Végül oda jutottunk, hogy ők írták a Transz Testek, Transz Ének utószavát, amely csodálatos módja volt a könyv lezárásának.  Számomra ez annak a jele, hogy megértették: az életünk összefonódott, és mindannyian ugyanazt a harcot vívjuk, csak más aspektusból.”

Hála a Transz Testek, Transz Ének, valamint mindazoknak a transzneműeknek, akik írtak és tanítottak az elmúlt évek során, mi, cisznemű nők egy csoportja tudjuk, hogy többé nem mondhatjuk ki azt, hogy „női test” úgy, hogy csak egy valamit értünk alatta.” – olvasható Sanford utószavában. „Létezhet olyan test, amely ugyan pénisszel és herékkel rendelkezik, mégis női test. Míg másnak lehetnek mellei és csiklója, mégis férfitest. A forradalmi elgondolás az, hogy mi magunk nevezhetjük meg a nemi identitásunkat, és jogosan várhatjuk el a tiszteletet és az elismerést.” „A Testünk, Önmagunk jelentősége napról napra növekszik.” 

Habár a csoport manapság már önkéntes szervezetként működik, a Testünk, Önmagunk alapítói továbbra is aktívan kampányolnak a női egészségügyért és a társadalmi igazságosságért. Gyakran találkoznak, még rendszeresebben beszélgetnek és egy olyan kötelék van közöttük, amit ők úgy jellemeznek, mint ami több, mint barátság: ők egymás családjai, testvérei, akik ott voltak egymásnak válásnál, halálesetnél, demenciakor, hangos sikereknél, szülésnél, házasságkötésnél és coming out-nál – de szembe kerültek nézeteltérésekkel, vitákkal és megosztottsággal is. 

De ami mindig is egyesítette őket – és ösztönzi ma is -, az az, amit Sanford úgy írt le, mint „ennek az izgalomnak, tanulásnak és a társadalmi változásért végzett döntő fontosságú munkának a kiterjesztése”. „Ugyanakkor hiba lenne azt sugallani, hogy ők bármi mások lennének, mint egy csoport hétköznapi nő” – mondja. „Remélem, nem idealizál minket” – fűzi hozzá. „Az idealizálás más nőkben azt az érzetet kelti, hogy nem érhetnek fel hozzánk”. 

A könyv magyarra nincs lefordítva.

Our Bodies, Ourselves honlap

Forrás: Laura Barton: The clitoris, pain and pap smears: how Our Bodies, Ourselves redefined women’s health
The clitoris, pain and pap smears: how Our Bodies, Ourselves redefined women’s health

A fordítást köszönöm Gyuricskó Annamáriának!

Illusztráció: Vogue

Facebook Comments