Iványi Orsolya menopauza-aktivista és közösségépítő. 42 évesen éles váltással hagyta mögött kozmopolita multis karrierjét, hogy egy kis toszkán faluban indítsa újra életét, ahova egy véletlen szerelem sodorta. De mi is az a dolce far niente?

Ön éppen 30 éve, a Kiskegyed magazin megszületésének évében lett nagykorú. Hogy érezte magát 18 éves lányként?

Az a kép ugrik be, hogy megyek az utcán, süt a nap, és arra gondolok, hogy előttem van még az egész életem. 18 évesen még azt csinálsz, amit akarsz, nincs lakáshiteled, sem kötelezettségeid, nem kell semmivel foglalkoznod, csak úgy élsz. A felhőtlen boldogság ideje volt ez, hiszen még semminek nem volt tétje, viszont a levegő tele volt lehetőségekkel, bármi megtörténhetett. Sokszor hiányzik ez az érzés, gyakran vissza is nyúlok hozzá, ha túl sok minden jön össze.

Hogyan?

Szeretek erőt meríteni ebből az érzésből, hiszen mindegy, hogy eltelt harminc év, és most már nem 18 éves vagyok, hanem 48, most is megtörténhet bármi. Ez az egyik mottóm amúgy, és még most is állnak előttem lehetőségek. Sosem skatulyáztam be magam a korom miatt, és nem szabtam korlátokat magamnak, mert nem az eltelt évek határozzák meg az életemet.

Fiatal lányként mi volt a nagy álma? Hogyan tervezte el az életét?

Nem terveztem, inkább sodródtam. Nyitott szemmel jártam, és ha láttam egy jó lehetőséget, arra lecsaptam. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy olyan munkám legyen, amit szeretek. Szerencsére viszonylag hamar rájöttem, hogy a PR lesz a hivatásom. Ki merem mondani, hogy karrierista voltam: sok örömet okozott a munkám, fontosabb volt, mint a magánélet, nem tervezgettem esküvőt, családot, két gyereket. Igaz, nem is találtam olyan partnert, akivel ez megvalósulhatott volna. Apropó 30 év: harmincévesen voltam a karrierem csúcsán PR-menedzserként, vagyis akkor azt hittem, hogy az a csúcs, de aztán az élet még elsodort Londonba is.

Amikor nem dolgozott, hogyan kapcsolt ki?

Egyedülléttel. A mai napig szeretek egyedül lenni, magammal beszélgetni, mert így tudok feltöltődni, hogy figyelek magamra. Az én-időnek ez a fajta megélése a munkából való kikapcsolódásban is segít. Ha az ember egy pörgős helyen, mondjuk, egy multinál dolgozik, és egész nap arra fókuszál, hogy jól teljesítsen és figyeljen a másikra, átlássa a szinergiákat, gyorsan döntsön, akkor bizony ki tud fáradni az agy. De az agy kikapcsolása mellett fontos a test karbantartása is. Kissé későn, 35 éves korom körül kezdtem el konditerembe járni: 1-2 óra menetelés a futópadon abszolút ki tud kapcsolni. Miként az is, ha elmentem egyedül sétálni, vagy ha egyszerűen nem csináltam semmit és nem gondoltam semmire.

Olaszországba ment férjhez. Nagyon megváltozott az élete?

Három hónap ismeretség után három bőrönddel költöztem ki a leendő férjemhez – 40 felett már nem sokat gondolkozik az ember, ha egy ilyen lehetőség szembejön. Szerencsés vagyok, mert olyan társat találtam, akiről nem is gondoltam, hogy létezik: mindenben támogat, nem akar megváltoztatni, igazi team vagyunk, ketten a világ ellen. A kontraszt jó nagy volt, hiszen előtte a reklámszakmában dolgozva évekig éltem Londonban nagyvárosi, független nőként, most meg egy kis csendes, toszkán falu szélén lakom, ahol még szomszédunk sincs. 

Az első másfél év igazi sokk volt, nem tudtam mit kezdjek magammal, minden hülyeségbe belevágtam, kerestem az új calling-ot, végül pont a férjem adta az ötletet, hogy negyvenes nőként írjak a saját korosztályomnak. Így kapott új témát és új szlogent korábbi lifestyle blogom: „Éljenek a 40 feletti nők!” Menopauza-aktivista pedig egy véletlennek köszönhetően lettem, ma már a szívügyem téma, közel 7 ezren vagyunk már a zárt FB-csoportunkban. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd női közösséget is fogok építeni; nálam halmozottan igaz, hogy az őrült ötletekből bizony üzleti vállalkozások is létrejöhetnek.

Az olaszok „édes semmittevés” kifejezését az Ízek, imák, szerelmek című filmből ismerik a legtöbben. Feltételezem, ön már nem onnan. 

A semmittevést – amit az olaszok „dolce far niente”-nek hívnak – is meg lehet tanulni. Hiszem, hogy engem azért küldött az univerzum Olaszországba, hogy lelazuljak és rájöjjek, hogy az élet nemcsak munkából áll.

Van különbség a különbség a régi stresszűző semmittevése és a mostani között?

Fiatalon nem voltam annyira tudatos: akkor hagytam abba, amikor elfáradtam. Most viszont már odafigyelek, hogy legyen ritmusa a napomnak: felkelek, dolgozom 3-4 órát, majd 1-2 órán át lazításként valamivel kikapcsolom az agyamat. Néha csak kifekszem 15 percre a kertbe a nyugágyra, vagy kertészkedek egy kicsit. Sokszor a férjemmel kettesben megyünk sétálni, könnyű, mert a természet körülvesz minket. Ezt az időt annyira tiszteletben tartjuk, hogy még azt is megbeszéljük, mi az, amiről nem fogunk beszélni közben. Máskor viszont épp azért megyünk el sétálni, hogy ott kibeszéljük a problémákat. Az is bevált szokásunk, hogy heti egyszer elmegyünk egy olyan helyre, ahol még nem voltunk. E tekintetben régen talán azért nem voltam ennyire tudatos, mert 40 fölött kezd jobban figyelni arra az ember, mivel akarja tölteni a hátralévő életidejét.

Mit lehet az olaszoktól eltanulni?

Ahogy én látom itt Toszkánában, képesek arra, hogy saját magukat helyezzék az univerzum középpontjába, mert az a fontos, hogy ők jól érezzék magukat. Nem szakadnak bele a munkába, nem túlóráznak, mondjuk ez a londoni irodában sem volt jellemző. Amikor odakerültem, éreztem: én ezért vagyok itt, hogy ezt eltanuljam tőlük! A férjem mondta, hogy este, lefekvéskor keressem meg azokat a pillanatokat, amelyek aznap boldoggá tettek, és ha egy ilyet sem találok, akkor baj van. Ma már tudatosan gyűjtöm és raktározom ezeket napközben. És ez nem csak az pillanat lehet, amikor ittam egy jó proseccót a bárban a falu főterén és sütött nap és dolce far niente volt, hanem az is, amikor pénzzel segítek a hajléktalan nőknek, vagy ha valaki megkeres menopauza-témában, és tudok neki segíteni valamilyen tanáccsal.

Fiatalon azt hisszük, a boldogság egy korszak, ami majd egyszer elkezdődik, és örökké tart.

Idővel én is rájöttem, hogy a boldogság valójában pillanatokból áll. Teljesen mindegy, hol lakik az ember, van-e munkája, mennyi pénze van, a legvalószínűtlenebb helyen és teljesen váratlanul lehet megélni a boldogságot. Van egy ilyen visszatérő emlékem, amikor igazából semmi különös nem történt, és mégis: az öcsémmel utaztunk a vonaton, sütött a nap, kidugtam a fejem az ablakon, fújt a szél, egymásra néztünk, és csak mosolyogtunk…
A házasság pedig folyamatos munka, ahol azzal tudjuk a másikat boldoggá tenni, ha figyelünk rá, ha felemeljük, ha inspiráljuk és így tovább. A kommunikáció a legfontosabb, enélkül még boldogság sincs.

A kiégéssel hogy áll?

Többször jött és ment a karrierem során. Maximalista vagyok, ráadásul a precizitásáról híres Szűz a csillagjegyem, így a személyiségem sokszor nem engedett pihenni. Napi 10-12 órákat dolgoztam, de az ember ezt nem bírja a végtelenségig. Ma már nem is akarok ennyi időt a munkára fordítani. Tudatosan el kellett kezdenem figyelni arra, hogy „jó, ezt ma már nem csináljuk meg! Havonta egyszer hazajövök Magyarországra, ez az én én-időm is, meetingelek, találkozom az olvasóimmal, rendezvényt tartok, vagy csak mászkálok Pesten egyedül. Az ember életének minősége erősen függ attól, milyenek az emberi kapcsolatai, én pedig erre egyre nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni.

Mi a legnehezebb a változókorban lévő nők számára?

Ez az életszakasz igen komplex, talán a legkomplexebb egy nő életében. 40 körül mindenki elgondolkozik azon, ott van-e, ahol tervezte, azt csinálja-e, amit szeret, azzal, akivel jól érzi magát. Ilyenkor úgy érezzük, hogy még lehet váltani (bár szerintem bármikor lehet), most vagy soha, van, aki borít mindent. Ezt nevezhetjük életközepi változásnak is, direkt nem a válság szót használom. Aztán támad az öregedéssel a menopauza is, ami elsőre ijesztőnek tűnik, hiszen a legtöbb nőnek fogalma sincs, hogy mi fog vele történni. Nekem sem volt. Ma már tudom, hogy ez a hormonális változás, amely minden nővel megtörténik (Magyarországon ma 1 millió nő van menopauzában), és egy óriási testi-lelki változás, egy ébresztő vagy egy lehetőség, ki hogyan áll hozzá, de egy biztos, ebben az életszakaszban még többet kell magunkkal foglalkozni, mert a hosszú távú egészségünk a tét.

Szerző: Katymári Vanda, Kiskegyed
Fotók: Bodnár Zsófi és Iványi Orsolya

A cikk eredetileg a kreativ.hu oldalon jelent meg: https://bit.ly/3GDTKYT