Az egyik legszuperebb dolog, ami történik velem itt az Interneten, hogy fantasztikus nők vesznek körül nap mint nap.
Amikor elkezdtem ezt az egész bloggerkedést, álmomban nem gondoltam volna, hogy én egyszer női közösséget fogok építeni.
A Nemzetközi Nőnappal eddig nem tudtam mit kezdeni, ma reggel azonban megvilágosodtam.
Arról szól, hogy ünnepeljük magunkat, hétköznapi nőket.
Nem kell virág, nem kell csoki, csak egy percre meg kell állni, és hátba veregetni magunkat, hogy igen, itt vagyunk 40 felett, még élünk, virulunk, öntudatosabbak és felszabadultabbak vagyunk, mint valaha.
Elváltunk, kirúgtak, megcsaltak, átvertek, eltemettünk, menopauza, láthatatlanság, magány, és még sorolhatnám mennyi mindennel kell megküzdenünk. És mégis, erősek vagyunk. Sokkal erősebbek vagyunk, mint gondoltuk.
A Nemzetközi Nőnap alkalmából pedig most köszönetet szeretnék mondani minden nőnek, aki olvas engem.
Köszönöm a hozzászólásokat, a leveleket, a lájkokat, a támogatást és hűséget.
Nélkületek nem lennék sehol.
Egyszerűen imádom, hogy felkelek, bemegyek a Facebook oldalra vagy a zárt csoportba, és mindig történik valami. Együtt megoldunk, segítünk, támogatunk, kibeszélünk, rábeszélünk, nevetünk, sírunk.
Ma már azt is ki merem jelenteni, hogy ami a Neverordinary+ csoportban történik az egyedülálló. Büszke vagyok rátok, meg egy kicsit magamra is, hogy egy ilyen egyedülálló közösséget sikerült összehozni.
A legjobb persze az, amikor valaki azt írja, hogy pozitív változáson ment keresztül, mióta a csoport tagja. Vagy hogy ő nem kommentel, csak olvas, de az is erőt ad neki, vagy az, hogy nincs egyedül a problémáival, vagy hogy iránymutatást kaphat, mindez kioktatás és beolvasás nélkül.
Amúgy igazi hősök vannak a csoportban! És bár a csoportból nem viszünk ki történetet, ők azt mondták, hogy megoszthatom mi történt velük.
“A férjem szokta mondani, mikor nagyon magam alatt vagyok, hogy nem ismer nálam erősebb nőt, embert. Kisfiúnk születése után vérmérgezést kaptam, látott elvérezni, látott meghalni, de visszaküzdöttem magam. Megharcoltam a halállal.” – írta Gabi.
“Rák. 42 évesen szültem meg a harmadik gyerekem, mikor betöltötte a kettőt kiderült, hogy rákos daganat van a tüdőmben, sosem dohányoztam, sportoltam egész életemben, gyakorlatilag a terhesség alatt fejlődött ki bennem a kórság. Tüdőműtét. Kemo. Halálfélelem, miközben egy kétéves totyog mellettem és kapaszkodik az anyjába. Közben sok sorstárs barátom lett, akiket sorban elvesztettem. Szembesülni kellett azzal hogy bármikor eljöhet a vége. De még itt, és lassan hat éves a kislányom. Mindent tud, sokszor segít lelkileg erősebbnek lennem.” – írta Móni.
“2017-ben elváltunk. Az első hajótörés itt történt, bár ekkor még nem süllyedt el minden. Napra pontosan egy évvel azután, hogy a férjem összepakolta a holmiját és elköltözött, találkoztam egy férfival, akivel – mindkettőnk számára nagyon váratlanul – megtaláltuk a szerelmet, aztán azzal a lendülettel el is veszítettük: 2018 nyarán meghalt. Önkezével. Az Amerikai Pszichiátriai társaság a szerettünk öngyilkosságát a katasztrófák közé sorolja. Ide tartoznak még többek között például a háborúkban és koncentrációs táborokban átélt traumák.” – írta Ditta
Sokszor nincsenek szavak, de nem csak sírunk, egymás történeteiből inspirálódunk, feltöltődünk, ugyanis 40 felett sem áll meg az élet!
“52 éves koromban nulla angollal költöztem Angliába, nem tudtam, hova megyek, kinek az autójába szállok be a Népligetnél 1000 fonttal. Ennek 3 éve, és semmit nem bántam meg!” – írta Kata
“45 évesen kezdtem el klasszikus balettozni, csodálatos élmény újra fejlődni valamiben, átélni a tanulás élményét.” – írta Réka
“Én elmúltam 40, mikor megtanultam vezetni. 49 voltam, amikor megtanultam sielni. 48, amikor középfokú nyelvvizsgát tettem angolból. Most 66 évesen spanyolt tanulok a Duolingoval. Az intenzív sport is 40 körül indult be. Csütörtok spinning, péntek Pilates volt, most reggeli után úszás, holnap zumba.” – Kriszta
“Én 40 évesen szakmát váltottam. Kommunikációs tanácsadóként temetkezési vállalkozást alapítottam az alternatív temetkezési formák meghonosítására. Közben megelégeltem, hogy embertelen dagadt lettem a stresszevéstől és egy gyomorműtétnek köszönhetően fogytam 60 kilót, azóta rendszeresen sportolok, előtte soha. Az elmúlt 8 évben szinte teljesen átváltoztam kívül, belül. Úgy érzem, több dolog történt velem, mint előtte 40 évig. Sokkal boldogabb vagyok 48 évesen, mint akár 10-20 éve a mókuskerékben.” – írta Edit.
“Elvégeztem egy MSc képzést, pályát váltottam, nyitottam egy gerincközpontot és egy iskolát. Megtanultam társastáncolni, és elkezdtem színes ruhákba öltözni:), mindezt 40 felett.” – írta Kriszta.
Nőtársaim, még egyszer köszönöm, hogy vagytok nekem, vagyunk egymásnak, remélem, hogy még sokáig fogunk együtt menetelni és számos kaland vár ránk együtt!
Itt is vagyok:
zárt Facebook csoport,
hírlevél
Instagram