Az én boldog családom című filmben, egy többgenerációs grúz család életébe kapunk bepillantást, akik együtt élnek egy 4 szobás lakásban heten, Manana és Soso, a középkorú házaspár, Manana idős szülei, és a gyerekek, akik amúgy már felnőttek, de még mindig otthon laknak, és munkájuk sincsen. Ja, és az egyik gyerek férje is velük lakik.
Állandóan egymás szájában vannak, senkinek nincs egy nyugodt pillanata egyedül. Innen indul a film.
Aztán hamar rájön az ember, hogy a cím igazából ironikus.
A film első 20 percében folyamatosan azt látjuk, hogy mindenki azzal nyomasztja Mananat, hogy miért nem boldog? Vagy hogy miért ilyen, nem olyan? Ha nem akar vacsorázni, mert inkább egy szelet sütit akar inkább, az anyja abba is beleköt, miért nem vagy olyan, mint mások, miért nem eszel normálisan?
Manana aztán egy nap bejelenti, hogy elköltözik otthonról, kivett egy albérletet. Döntését nem indokolja.
A család összeomlik. Mit fognak szólnak majd a rokonok? A barátok?
Van munkád, szép gyerekeid vannak, szerencsés vagy, mert a férjed nem iszik, nem ver, az anyád meg segít neked a háztartásban, mit akarsz még? – kérdezik tőle csodálkozva.
Mintha az élet ennyiből állna.
Amíg a nők nap mint nap bizonyítanak, dolgoznak, háztartást vezetnek, gyereket nevelnek, egy férfi már azzal megússza, ha nem iszik, nem drogozik, nem lop, és nem verekszik, sugallja a film.
Nem értik, hogy Manana miért “lázadt fel”.
A nő kötelessége mindenekelőtt ugyanis, hogy boldoggá tegye a családját, önként és dalolva.
Manana hajthatatlan, fogja magát és beköltözik a kis, lepukkant bérleménybe, leül a kopott fotelbe, becsukja a szemét, és érezzük, hogy már ezért a pillanatért megérte elköltöznie.
Manana amúgy középiskolai irodalomtanár, saját jövedelméből tudja bérelni a lakást.
A kiköltözéssel együtt végre el tud távolodni a családtól és magára koncentrálni.
De ne várjunk világmegváltást, Manana nem valósítja meg önmagát, nem kezd el tornázni, sőt pasizni sem kezd el. Egyszerűen csak egyedül akar élni és azt csinálni, amit akar, anélkül, hogy bárki beleszólna az életébe.
A Mananat játszó Ia Shugliashvili csodálatos.
A legcsendesebb hősnő a filmvásznon, akit valaha láttam.
Mondhatnám, hogy a filmbeli csavar az, hogy Manana a kiköltözés után jön rá arra, hogy miért is kellett kiköltöznie, amikor is egy véletlen találkozásnak köszönhetően egy régi osztálytársával a piacon, megtud egy információt a férjéről, ami nagyon megviseli, de még inkább megerősíti abban, hogy ő már nem fog hazaköltözni.
A filmet nekem nehéz volt nézni, mert el sem tudom képzelni, hogy így éljek. Számos alkalommal kiabáltam volna Manananak, hogy miért nem mondod meg nekik, hogy elég volt, hol van a te életed? Hol vagy te benne?
A film végén Manana férjét látjuk az albérletben, átjött, hogy polcokat szereljen fel a falra neki. Manana vacsorát főz, ülnek az asztalnál, talán újra összejönnek, gondolhatnánk, talán odaköltözik a férje?
Nem mondom meg.
Miután megnéztem a filmet, elsőre azt gondoltam, hogy időpocsékolás volt.
Aztán felébredtem éjszaka, és elkezdtem gondolkozni rajta, és arra jutottam, hogy talán azért nem tetszett, mert valami hangsúlyosabb befejezést vártam, valami olyat, amit én csinálnék.
Borítani mindent, kiordítani magamból a fájdalmat.
Aztán másnap reggel, már úgy gondoltam, hogy ez egy jó film, hiszen még mindig gondolkozom rajta.
Gondolkozom azon, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy ezt valaki megcsinálja.
Nem üvöltve, csak úgy szépen és csendben kisétálni egy 30 éve tartó házasságból.
Mert néha nincs más választás, csak a kisétálás.
A film a Netflixen elérhető.