Benedetta Barzini a világ egyik leghíresebb modellje volt. Benedetta Barzini 76 éves, és el akar tűnni a világ elől.
Úgy érzi, elfáradt az összes szereptől, amit az élet rákényszerített, és úgy döntött, hogy mindent és mindenkit hátrahagy, hogy eltűnjön egy olyan helyre, amennyire csak lehetséges attól a világtól, amit ismer.
Mielőtt megtenné, fia filmet készített róla, Anyám eltűnése címmel.
Benedetta Barzini ezeket a sorokat tavaly írta az olasz Vogue számára.
20 éves voltam, amikor Consuelo Crespi, az olasz Vogue főszerkesztője “felfedezett” Rómában az utcán. 1963-at írtunk. Fájdalmasan vékony voltam, sötét szemű és a jobb oldalon az arcomon volt egy szép, nagy anyajegy. Az olasz Vogue 1965-ben indult hódító útjára, én szerepeltem az első címlapján 22 évesen. (1961 és 1965 között Novita néven futott, de már akkor is a Conde Nast birtokolta, ’65-től lett Vogue.) Valaki elküldte a képeimet Diana Vreelandnak New Yorkba, néhány nappal később kaptam egy táviratot, hogy lenne-e kedvem Manhattenben egy fotózáshoz az amerikai Vogue számára. Annyira fiatal és bizonytalan voltam, ha valaki azt mondja, hogy takarítsam ki a Conde Nast irodáit (Vogue kiadója) a Madison Avenue-n, azt is megcsinálom. A következő géppel már utaztam is.
10 napra mentem New Yorkba, és 5 évig maradtam. A Ford Models-nél dolgoztam, és egyből bekerültem abba az elbűvölő és szokatlan világba, ahol merev pózokban színházi fények alatt fotóztak selyem kimonókban és szőrmebundákban. Nem tagadom, rendkívüli volt Manhattan élni akkor. Irving Penn és Richard Avedon fotóztak, Andy Warhol Factory-jában állandó bútordarab lettem, Truman Capote Fekete-fehér bálján parádéztam. Vacsorára hívtak Kennedy-ék, csak azért mert szép voltam, Mike Nichols, Bob Kennedy és Leonard Bernstein mellett ültem, és egy szót sem szóltam soha.
New Yorkban úgy éreztem, hogy csak megfigyelője vagyok a saját életemnek, de nem aktív résztvevője. Akkoriban egy modell feladata az volt, hogy csinos legyen, semmi több, és sok lánynak ennyi elég volt, hogy csak lássák őket.
Természetesen, egy idő után egyre kevesebb megbízást kaptam. 25 éves voltam. Eileen Ford akkor azt mondta: Gyere el a partijaimra. Menj hozzá egy gazdag amerikaihoz. Aztán ha nem működik, pár év után elválsz.
Hirtelen arra kényszerültem, hogy megvizsgáljam, mivel is rendelkezem még a külsőm mellett. Visszatértem Milánóba, nem volt semmi tapasztalatom és nem tudtam mi másból élhetnék meg, mint a külsőm, ami már egyre inkább nem volt kapós. Akkoriban arra jöttem rá, hogy a szépség nyűg. Megkísért, hogy harcolj mindenáron az idővel szemben. Kit érdekel, ha ráncos vagy? A te felelősséged, hogy tegyél valamit az életeddel, amit kaptál, és ha ez az élet visszaköszön az arcod ráncaiban, annál jobb.
A megvilágosodás után elkezdtem divatantropológiát tanítani a milánói Polytechnic Institute-ban. Azok a ruhák, amelyeket a Vogue-ban viseltem, új jelentőséget kaptak, és millió kérdést vetettek fel. Miért van a lányoknak sokkal több ruhája, mint a fiúknak? Mit mesél el ez nekünk a társadalomban betöltött pozícióinkról? Ki dönti el, mi a szép és miért? Marxista és feminista lettem, nyilvánosan beszéltem a nemek közötti egyenlőtlenségről.
Sok év telt azóta, mióta visszajöttem Milánóba. Felneveltem négy gyereket és nevem lett, mint politikai aktivista és író. Idén ünneplem a 75. születésnapomat. Amikor a tükörbe nézek, furcsa szeretetet érzek az öreg hölgy iránt, aki visszanéz rám, amit soha nem éreztem a lány iránt, aki a Vogue borítójáról nézett vissza. A ráncos arc a szürke hajjal, úgy néz ki, mint valaki, aki valódi, hiteles, aki tudja kicsoda és igazán élt, nem pedig valaki, aki azon aggódik, hogy a szempillái elég göndörök-e.
Az igazság az, hogy amikor abbahagyod az aggódást azon, hogy láthatatlan vagy-e vagy sem, akkor látod meg magadat igazán. Akkor leszel szabad. Szabadon eldöntheted, hogy mi fontos számodra és mi nem lesz soha az, kinek adsz a véleményére és kinek nem, és mi az pontosan, amire megéri az értékes óráidat szánni ezen a földön, és mi időpocsékolás. És tényleg, mi lehet ennél szebb?
Bár az elmúlt években láthattuk őt kifutókon szerepelni, 2017-ben Simone Rocha bemutatóján például.
Egyik fia, a 33 éves Beniamino, aki gyerekkora óta filmezte őt, Benedetta akarata ellenére, szemtanúja elhatározásának kamerája segítségével.
“Mindig fotóztam őt, soha nem voltam elégedett az eredménnyel, túl szép volt, hogyan is lehetne ezt a szépséget megragadni.” – mondja fia. “Ez a film egy nőről szól, aki el akar tűnni, és a fiáról, aki meg akarja örökíteni őt. Ez már magában egy paradoxon. Hogyan segítsek neki elérni a célját, mellette pedig, hogy én is elérjem a célomat, mert félek, hogy elveszítem őt. És megmutatni azt, amit ő üzen, hogy hogyan tekintsünk magunkra hitelesen, ahelyett ahogy a társadalom tekint ránk.”